A magány valahol nagyon szép tud lenni. Csöndes, békés, szemlehúnyós, nyugodt állóvíz, olyan mint egy elszigetelt kis terület ahol csak mi vagyunk és ez láthatatlan mindenki más számára. A skót Suzanne Woolcott pont ezt a gyermeki és szaggató egyedüllétet próbálja ábrázolni, és tökéletesen sikerül is neki. A képek főszereplője egy törékeny és szomorú kislány, arc nélkül és egyedül, ahogy a kíváncsi szemek elé tárja önmagát, a maga teljes valójában.
Pillák finoman lezárva, és ha láthatatlanul is, de ott van az arcán az a maró, keserédes félmosoly, a gyermeki kiváncsiság és a fájdalmas naivitás.
A kiszolgáltatottság és a teljes odaadás érzése. Amikor te vagy önmagad utolsó kapaszkodója.
Jó pár hónapja találkoztam előszőr a képeivel, talán van az már egy éve is, most viszont új értelemmel és gazdagabb galériával eljött az idő a bemutatására. Biztos sokan ismeritek már, de lássuk az én kedvenceimet. Sajnos a vízjelek elég zavaróak, de a művésznő okkal aggódhat a képlopások miatt.
"speak no evil, see no evil, hear no evil."
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése